Mielőtt elkezdek magáról a könyvről írni, ejtenék pár szót az írókról.
Szégyen, nem szégyen, én így kapásból csak Jane nevét találtam ismerősnek, viszont mentségemre legyen mondva, a fülszöveg és a bevezető elolvasása után úgy döntöttem érdemes utánanézni a társszerzőknek is, így róluk is tudok pár szót írni.
Tehát. Jane Goodall nevét viszonylag sokan szokták ismerni, de biztos ami biztos, azért leírom azt is, hogy miért. Az embereknek általában ott szokott felcsillanni a szemük, hogy "tudod, a csimpánzos nő". Jane ugyanis éveket töltött a tanzániai Gombéban a csimpánzok között, könyvet is írt róluk, ezek közül a leghíresebb az
Ember árnyékában, 1975 (
In the Shadow of Man, 1971). Később megalapította a Jane Goodall Institute-ot (JGI), ami a gombei csimpánzok védelmével foglalkozik elsősorban, természetesen a helyiek bevonásával. Ezen kívül világszerte több programjuk van, amelyeknek célja a kihalással fenyegetett állatok megmentése. Ennek fontos részeként rengeteg ismeretterjesztő programot tartanak. Jane minden évben több mint 300 napot utazással tölt (nem is értem, hogy volt ideje erre a könyvre), hogy különböző rendezvényeken, iskolákban, programokon mondjon beszédet (két éve egyébként a Pécsi Tudományegyetemen is tartott egy előadást).
Én személy szerint mérhetetlenül tisztelem és nagyrabecsülöm őt.
Gail Hudson amerikai írónő, már korábban is dolgozott közösen Jane-nel (
A remény gyümölcsei: Kalauz az ésszerű táplálkozáshoz [Harvest for Hope: A Guide to Mindful Eating], 2005). Írásai a természetes táplálkozásról, a spiritualitásról és személyes kapcsolatokról szólnak.
Thane Maynard jelenleg a Cincinnati Állatkert igazgatója, több könyvet is írt az élővilágról, igyekszik a nagyközönséggel is megismertetni a természet csodálatos sokféleségét és különféle, megőrző programokat. Ezen kívül ő a házigazdája a
90-Second Naturalist című rádióműsornak is.
És akkor a könyvről.
Veszélyeztetett állatokról olvasni általában nem túl felemelő érzés. Az elkeseredés és a harag gyakran csal könnyeket a szemembe és gyakran tehetetlennek érzem magam. És lássuk be, manapság lépten-nyomon hallja az ember, hogy naponta állat- és növényfajok pusztulnak ki, sokan közülök még felfedezetlenül. Hogy aéppencsak felfedeztek egy állatot / növényt, de máris veszélyeztetetté nyilvánították vagy éppen már ki is halt. Az ember ilyen hírek tömkelege mellett hajlamos elkeseredni és borúlátóan szemlélni a világot.
Jane (mivel a könyv legnagyobb része az ő munkája, rá fogok hivatkozni) most megmutatja, hogy nincs minden veszve és amíg akár egyvalaki is kitart, addig van remény. Hogy a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetekből is van kiút. A felvezetéseknél sokszor összeszorult a szívem, de a végén mindig az öröm csalt könnyeket a szemembe.
Ez a könyv csaknem 450 oldalas és ebből csaknem 400 oldal sikertörténetekkel van teli - és Jane a bevezetésben leírja, hogy ennél sokkal-sokkal több anyagot sikerült gyűjteni. Mit jelent ez, ha nem reményt? Ha nem azt, hogy nem szabad feladni?
Elmeséli, hogyan sikerült több, szabadon csaknem teljesen vagy teljes mértékben kipusztult állatot fogságban szaporítani, sőt, visszatelepíteni eredeti élőhelyére. Maroknyi elhivatott ember, összefogás a környéken élőkkel, csupa-csupa jó példa és útmutatás.
Olvashattam arról hogyan mentette meg egy faipari vállalat a Vancouver-szigeti mormotát; hogyan tanították meg a lármás darvakat és a tarvarjakat a vándorlási útvonalukra - egy sárkány repülővel; hogyan fogadták el a gazdák a vörös farkast; hogyan lett státusszimbólum az ibériai hiúz Spanyolországban, hogyan alakítottak ki erdőfolyosókat az arany oroszlánmajmocskák számára, és még számtalan, ezekhez hasonló, megindító és felemelő történetet.
Olvashattam a mindenki által ismert óriás pandáról és a kevésbé ismert Attwater-féle périrtyúkról, a szürke farkasról és az ázsiai keselyűkről is. És ahogy közeletem a könyv végéhez, egyre inkább éreztem, hogy eltölt a remény - hogy az emberi hülyeség mégsem határtalan. Hogy van értelme terjeszteni a könyvben is megismert szemléletmódot.
Ugyanakkor a könyv arra is felhívja a figyelmet, hogy sok még az elvégzetlen feladat, nem szabad pihenni. Mert például igaz ugyan, hogy a gombával fertőzött békákat ideiglenesen sikerült megmenteni - de vajon biztonságos lesz-e még valaha az élőhelyük annyira, hogy a szabadban élhessenek? Az észak-amerikai törpenyulakat is sikerült fogságban szaporítani, de vajon az állatok megtanulnak-e majd élni a vadonban? Ésatöbbi, ésatöbbi.
De a lényeg az: soha nem szabad feladni. Amíg csak egy ember is kitart, addig van remény.
Azt kívántam, hogy bárcsak tovább tartana a könyv. Még négyszáz oldalon keresztül, aztán megint és megint, újabb négyszáz oldalakon keresztül, csupa sikertörténetekkel és soha ne legyen vége.
