Elkezdtem hát utánanézni az interneten (modern diák vagyok én is, na, meg nem hiszem, hogy a Somogyiban vagy TIK-ben sok információt találnék róla, de majd utánanézek azért).
Tehát, ki is volt Don Merton? (Volt, mert sajnos 2011 áprilisában hasnyálmirigyrákban elhunyt. 72 évet élt.)
Röviden: szenvedélyes ornitológus, környezetvédő, veszélyeztetett állatfajok védője. Több madárfajt is megmentett a kipusztulástól, köztük a kakapo (Strigops habroptila) és a fekete cinegelégykapó (Petroica traversi) története a legismertebb (ami azt illeti, másról nem is nagyon találni említést a neten...), ezekre később majd kicsit részletesebben kitérek.
De előbb egy kérdés. Adva van egy sziget, amin nem éltek ragadozók, így az ott kifejlődött állatfajok nem szoktak hozzá a fenyegetettséghez. Aztán egyszercsak jön az ember, hozza magával a megszokott "invazív" állatait (macska, patkány, disznó, kecske, nyúl... tudom, hogy nem mindegyik ragadozó, de mindegyik veszélyt jelent egy eldugott kis sziget élővilágára). Környezet pusztul, állatok pusztulnak, fajok pusztulnak, stb. Ismerős a történet?
Namármost, tegyük fel, hogy adva van a lehetőség, hogy a fajt (vagy fajokat) megmentsük, ehhez azonban logikus módon el kell tüntetni a betolakodókat. Ebben az esetben mi az erősebb: a betolakodó "alanyi jogon kapott élethez való joga" vagy a faj(ok)nak a szintén "alanyi jogon kapott fennmaradáshoz való joga"? A kettő együtt nem működik, az egyiknek mennie kell...
Én imádom a macskákat, a nyulakat és alapvetően a többi "invazív fajjal" szemben sincsenek kifogásaim, de ha arról van szó, hogy a betolakodók maradjanak vagy egy (több) olyan állat- és növényfaj, mely a Földön sehol máshol nem található, akkor bizony az utóbbira szavazok.
Jane Goodall is így gondolta, és ami talán még fontosabb, Don Merton is, aki több szigetet tisztított meg a betolakodó fajoktól, hogy az őshonosak többé-kevésbé eredeti környezetükben maradhassanak élőhelyükön.
Nem szeretnék nagyon hosszan írni az összes projektről, a lényeg az, hogy több szigetről is sikerült teljesen (!) kiirtaniuk a patkányokat/nyulakat/macskákat, így az őshonos állatokat vissza tudták telepíteni az immár veszélymentes élőhelyekre. Elképesztően sok munka van egy-egy ilyen projektben - és nem is mindig sikeres. Ahogy a Nálatok vannak még állatok? című könyvben Jane Goodall is írja, volt példa olyan esetre is, hogy tengeri rákok felzabálták az összes, patkányoknak kihelyezett mérget és ugyan nekik semmi bajuk nem lett tőle, a patkányok is ott maradtak, és új megoldást kellett keresni. Neki köszönheti a fennmaradását többek közt az Abbott-szula (Papasula abbotti), a mauritiusi törpepapagáj (Psittacula eques), a seychelles-szigeteki szarkarigó (Copsychus sechellarum, hogy lehet egy madárnak ilyen nevet adni?), a lármás bozótjáró (Atrichornis clamosus) illetve a már említett kakapo és fekete cinegelégykapó.
A másik, termékeny tojó lett a ma élő összes fekete cinegelégykapó ősanyja. A tudósok a lábára kötött kék szalaggal jelölték meg, később a Nagy Kék (Old Blue) néven vált híressé. Kétszer annyi ideig élt, mint egy átlagos fekete cinegelégykapó - és elképesztően sok fiókát nevelt fel. Ma pedig már az öt madárkának 200-300 utóda él és (egyenlőre) semmi jele, hogy genetikai problémáik lennének!
Mi ez, ha nem sikertörténet?
Don Merton hivatalos élerjazát Alison Ballance írta meg (Don Merton, the Man Who Saved the Black Robin, 2007).
És végül egy idézet:
"Ők a mi természeti emlékműveink. Ők a mi Tower-ünk, Diadalívünk, piramisaink. Nincsenek ősi építészeti emlékeink, amelyek láttán ájuldozhatnánk, viszont van valamink, ami sokkal-sokkal öregebb azoknál. Sehol máshol nem él kiwi, sehol máshol nem él kakapo. Többmillió, ha nem több tízmillió éve itt vannak. És ha egyszer eltűnnek - örökre eltűnnek. Csak rajtunk múlik, hogy soha ne haljanak ki."
Don Merton Új-Zéland természeti örökségéről
Források:
Enotes
Sciblogs
Jane Goodall-Gail Hudson-Thane Maynard: Nálatok vannak még állatok?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése