Kacsacsőrű emlős

A kacsacsőrű emlős (Ornithorhynchus anatinus) a természet (vagy Isten, ki miben hisz) fura játéka. Még az átlag ausztrál állatoknál is furább, csak a tojásrakó sün tesz túl rajta, de azon az állaton meg még én nem tettem túl magam annyira, hogy írni tudjak róla. Nem csak én gondolom így, amikor az első kacsacsőrű emlőst (mennyivel jobb az angol neve, 'platypus', rövidebb és nem is nyelvtörő) Nagy-Britanniába szállították, az emberek azt gondolták, hogy valaki egy madár csőrét viccből egy emlős testére ragasztotta és nem is létezik ilyen állat (pedig még nem is láttak tojásrakó sünt!).

A magyar nevét a csőréről kapta, ami valóban hasonlít a kacsáéra, azonban nem szaruból, hanem kemény bőrből vannak, ennek megfelelően sokkal érzékenyebb is. Aztán van négy úszóhártyás lába (engem a vidra lábaira emlékeztetnek). Szőrös, mint a többi (normális) emlős. A farka meg némileg a hódéra emlékeztető alakú. Röviden összefoglalva: igencsak morbid állatka ez a kacsacsőrű emlős, már kinézetre is. De ez még nem minden!

Folytassuk ott, hogy tojásokkal szaporodik, ami - lássuk be - elég szokatlan egy emlőstől, főleg hogy a kicsinyeit kikelés után tejjel táplálja, mint a többi (normális) emlős. Nem is sok emlős szaporodik így, rajta kívül csak három tojásrakó sünfajt ismerünk, amik tojással szaporodnak. De ha ez még nem lenne elég, akkor az emlősök közt egyedülálló módon a hímek méregsarkantyúkat viselnek a hátsó lábaikon. Ez nem tűnik túl logikusnak, lévén hogy mindenhonnan azt halljuk, hogy az ausztrál állatok azért kerülnek folyton veszélybe, mert nem kellett ragadozókhoz alkalmazkodniuk, tehát nyilván nem védekezésre valók ez a különlegesség. Akkor meg vajon mire? Mielőtt túl sokat gondolkoznátok rajta, elárulom, hogy az egymás közi vetélkedés során használják a hímek a méregfullánkokat. A bennük termelődő méreg egyébként nem különösebben veszélyes, viszont pokoli fájdalmakat okoz, amiket a fájdalomcsillapítók sem csillapítanak (a méreg valószínűleg közvetlenül a fájdalomreceptorokra hat).

További érdekesség, hogy csőrének mindkét oldalán kb. negyven-negyvenezer, vízszintes sorokba rendeződött elektromos érzékelő és kb harmincezer nyomásérzékelő helyezkedik el. A kétfajta érzékelőből kapott információ együttes feldolgozásával a kacsacsőrű emlős a víz alatt lényegesen jobban tud tájékozódni, mintha csak a látására hagyatkozna.

A kacsacsőrű emlős Ausztrália keleti-délkeleti oldalán, illetve Tasmánián él. Kb fél méter hosszú, súlya 0,5-2 kg. Főleg patakok, kisebb folyók mellett él, olyan helyeken, ahol a talaj alkalmas az üregvájásra, de tavak és ember-építette gátak mellett is előfordul.
Napközben általában nem merészkedik elő a partfalba vájt üregéből, inkább alkonyatkor és hajnalban aktív. Ilyenkor indul el vadászni, táplálékát a vízben élő rovarokkal, rákokkal, puhatesűekkel, halakkal jelentik (ezért is kellenek az érzékelők: az elektromosak az apró állatok izommozgásainak jeleit észlelik, a nyomásérzékelők pedig a vízben levő dolgokról visszaverődő hullámokat fogják fel, így nem úszik neki mindennek és még el is tudja kapni a kaját).

A kacsacsőrű emlősök általában magányosan élnek, csak a párzási időszakban keresik fel egymást. A nőstények 1-3 tojást raknak, melyből 10 nap után csupasz, vak kicsinyek kelnek ki, melyek még 3-4 hónapi anyjukkal maradnak a partfalba vájt üregben. Még egy érdekesség: noha tejjel táplálja az utódait, nincsenek emlői, a tej a hasi bőrszövet alól szivárog.
Vadon átlag 13-20 évet élnek meg.

A kacsacsőrű emlős valamennyi államban védett, ahol előfordul. Az IUCN Vörös Listáján helyzete kevébé aggasztóként (Least Concern) van megjelölve.
Ha szeretnél többet megtudni róla, az alábbi oldalakon megteheted:
Wiki - kacsacsőrű emlős
ARKive - Platypus
EDGE - Platypus

És búcsúzóul a kedvenc képem (zuhanóbombázó-tengeralattjáró kacsacsőrű emlős).